Magyar Történelem

Ez egy történelmi tárgyú lap a hivatkozásokat áírányítja a wikipedia.hu-ra

A hunok eredete

A hunok Belső-Ázsia sztyeppéiről származó, valószínűleg ótörök nyelvű nomád nép tagjai voltak.

Eredetük pontosan nem ismert, de feltételezések szerint a hiungnuk leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. (Kínai: 匈奴, pinjin: xiōngnú, közelítő mai kiejtés: hsziungnu.) A hiungnuk birodalma az i. e. 3. évszázadtól a 2. évszázadig állt fenn. Állandóan hadban álltak a kínai seregekkel, ami a kínai nagyfal felépítéséhez is vezetett. A korai Han-dinasztia uralkodója végül legyőzte őket, és ekkor két részre bomlott a hiungnu törzsszövetség. A nyugati águkból származhattak a hunok.
 

A hun népnév elsőként egy 311-es nomád támadásról szóló szogd nyelvű krónikából ismeretes. A 350-es években Közép-Ázsia vagy korabeli nevén Tokharisztán területét egy hódító nomád nép vette birtokába. Uralkodói a Baktriában veretett görög nyelvű pénzérméiken magukat oino néven nevezték, amiből egy hjóno névalak rekonstruálható. Ugyanekkor kínai források is a hiungnuk közép-ázsiai megjelenéséről és Szogdia elleni támadásáról értesítenek. A hiungnu, hun, hjóno nevek kétségkívül egy tőről fakadnak, és feltételezhetően azonos népet jelöltek, amint azt a kínai és szogd írásos források tartalmi egybevetése bizonyítja.[1]

Történetük 

Amennyiben tehát a hjóno nevű nép azonos volt a hunokkal, akkor a hunok első ismert szállásterülete a közép-ázsiai Tokharisztán volt, ahová a kínai támadások elől vándorolhattak, és ahol jelentős törzsszövetséget alkottak. A korábban itt fennálló alán királyságot (kínai: alan-liao) megdöntötték. Az alánok egy része a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt előlük, a helyben maradtak pedig feltehetőleg összeolvadtak velük.

Európai hunok

A másik nagyobb szállásterületük ezzel nagyjából egyidőben a Volga vidékén alakult ki, ahová az északi törzsek jutottak el. Az egész kelet-európai sztyeppeövezetet uralmuk alá hajtva itt egy második erős birodalmat hoztak létre. Többek között az itt élő alánokat és gótokat is leigázták.

Innen az Al-Duna és a Balkán felé folytatták hódításaikat. A terület megismerése céljából több sikeres hadjáratot vezettek. Még a Római Birodalom ellen is indítottak hadjáratokat, bár ezek csak amolyan fosztogatások és betörések voltak. Az 5. század elején indultak meg és hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király székhelye is itt volt.

453-ban, Attila halála után fiai hatalmi versengése meggyengítette a birodalmat. A küzdelemből Ellák került ki győztesen, de már nem bírta hatalmát megszilárdítani. Sorra támadtak ellene a legyőzött és megadóztatott népek, ami a hunok kivonulásával zárult. Ismét korábbi szállásterületükön, a mai délorosz sztyeppéken telepedtek le, ahol később összeolvadtak más népekkel.

Fehér hunok 

Toharisztánban 456-ban a Heftal-dinasztia került hatalomra, amiről Toharisztán lakóit heftalitáknak nevezték. A heftalitákat a szanszkrit források húna néven emlegették, amikor betörtek Indiába, és ott újabb birodalmat alapítottak („fehér hunok”).
 

A közép-ázsiai heftaliták uralmát a türkök támadása döntötte meg. Amikor I. Justinianus bizánci császár (527-565) egy türk követséget fogadott 531-ben, ez a párbeszéd zajlott közte és a követek között:

„Vajon a heftaliták városban laknak avagy falvakban?” Így feleltek a követek: „Uram, ez a nép városokban lakik.” „Tehát”, szólt közbe a császár, „ti nyilván valamennyi városukat elfoglaltátok?” „Úgy van”, felelték a követek.[forrás?]

Kaukázusi hunok

A kaukázusi hunokat már Ptolemaiosz is megemlíti Geográfiájában. Hieronymus egyházatya (348-420) arról ír, hogy "a hunok tanulják a zsoltárokat".("[1]")Felvilágosító Szent Gergely 331-ben bekövetkező halála előtt a hunokat is tanította.("[2]") Unokája, Gregorius 343-ban halt vértanú halált, amikor a kaukázusi hunok között Senesan massagéta (hun) vezérnél járt.("[3]") A Kr.u. 4. században a Bibliát hun nyelvre is lefordították. ("[4]") 682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbendtől északra fekvő fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig arany- és ezüstszobrokat készítenek.[forrás?]Ebböl arra is következtethetünk, hogy a magyarok is valamilyen a kereszténységgel laza kapcsolatban álló hitet vallotak.

A hunok európában

Az első belső-ázsiai nomád törzsszövetség, mely a földrajzi értelemben vett Európában megjelent, a hunok voltak. Mikor a 370-es években először feltűntek Európa keleti végein, nem kis fejtörést okoztak az európai írástudóknak. Hogyan lehetne a hérodotoszi földrajzi képbe a nála nem szereplő ismeretlen barbárokat beleilleszteni? Se szeri, se száma a fantasztikus teóriáknak, melyek erre a rejtélyre próbáltak magyarázatot adni. Elsősorban a szkítákkal és kimmerekkel azonosították őket, nem csoda, hiszen erre a korra a szkíta terminus már általános fogalom lett a keleti barbárok jelölésére. Ezen belül aztán a fantáziának tág tere nyílt az azonosításokra. Jordanes gót történetíró szerint a hunoknak legalább egy törzse rabszolga volt egykor Angliában, és egy ló áráért váltották meg őket. Ahogyan távolodunk időben a hun hódítás korától, úgy terebélyesedik a legendák bokra. Külön könyvre való téma a hunok irodalmi utóélete. E folyamat következtében lettek a hunok, akárcsak korábban a szkíták, a középkori európai tudat számára a par excellence barbárok.

A hun hódítás a 370-es években vette kezdetét, mikor a hunok az alánokat maguk alá vetették. Az alánok területe, mint az előző részekben láthattuk, az Aral-tó vidékétől a Donig terjedt. A hunok vándorlásának hátterében nyilván az a 350 körüli belső-ázsiai népmozgás állt, amelynek során a hjónok elfoglalták Kelet-Toharisztánt. Hogy kikből tevődtek össze a hunok, nehéz megmondani, de bizonyára azok a hiungnu elemek is helyet kaptak köztük, amelyek a Kr. e. 1. század közepe óta több hullámban jutottak a Kazak-steppe vidékére. A hunok alán segédcsapataikkal hamarosan megjelentek a Dontól nyugatra.

A Dontól a Dnyeperig ez idő tájt a keleti gótok birodalma húzódott, uralkodójuk Hermanarik király volt. Ennek a saját nevükön osztrogótnak nevezett germán nyelvű népnek az országa a Fekete-tenger partjától egészen az erdőövezetig terjedt északon, így az északi adófizető népek között nem egy finnugor nép ősét ott találjuk. Jordanes említi a Hermanarik által leigázott északi népek között a Merens, Mordens és Imniscaris (vagy Imniscans) nevűeket. Az első kettő bizonyosan finnugor név: a merja nevű kihalt volgai finnugor népé, illetve a szintén volgai finnugor, ám ma is élő mordva vagy mordvin népé. A harmadik név magyarázata vitatott, mind a cseremiszek, mind a kihalt {55} Oka-vidéki finnugor mescserek számításba jöhetnek. Az -ns szóvéget egy gót nyelvi többes tárgyesetnek szokták magyarázni.

Komoly problémát okozott az a magában álló hun adat, amely a 2. századi Ptolemaiosz Geógraphiájában maradt fenn. Csak az utóbbi időben derült ki, hogy Ptolemaiosz adata félreértés eredménye. Ptolemaiosz forrásában ugyanis a Tanaisz folyó mind a Dont, mind a Szir-darját jelölhette, s a hunok esetében Ptolemaiosz ötletszerűen a Donhoz helyezte a hunokat, akik ez esetben az eredeti forrásban a Szir-darjánál szerepeltek. Ptolemaiosz adata tehát nem az európai hunokra, hanem a Kazak-steppe hunjaira vonatkozik. Így ez az adat is fontos láncszem a hiungnu–hun azonosítás bizonyításában.

A keleti gótokat a hunok legyőzték, és Hermanarik király saját kezével vetett véget életének. Bár a keleti gót birodalom felbomlott, a gótok nagy része helyén maradt, sahunok új király választását is engedélyezték nekik. Vithimir, az új uralkodó azonban a régi birodalom helyreállítására törekedett, amit a hunok már nem néztek tétlenül. Balamber vezetésével a hunok Vithimir ellen vonultak, csapatait leverték, az ő életét pedig gyilkos nyílvessző oltotta ki. A megvert gót seregek Alatheus és Saphrax vezetésével a nyugati gótokhoz (vizigótok) menekültek. Az Al-Dunánál bebocsátást kértek a Keletrómai Birodalomtól, s 376-ban Thrákiába, a mai Bulgária területére mentek. Helyzetük egyre kétségbeejtőbb volt, ellátási gondokkal küzdöttek, északról a hunok, délről a keletrómai seregek szorongatták őket. Ebben a kilátástalan helyzetben váratlan dolog történt, a gótok a hunokhoz fordultak segítségért. Az egyesült gót–hun–alán csapatok végigfosztogatták az egész Balkánt, s Adrianopolisznál (ma Edirne, Törökország) megsemmisítő csapást mértek a bizánci seregekre. Maga Valens császár holtan maradt a csatatéren. 379-ben aztán I. Theodosius lett a császár, akinek 395-ig tartó uralma az utolsó periódust jelentette, amikor még a Római Birodalom keleti és nyugati fele egy kézben egyesült. Theodosius halála után fiai, Arcadius (Kelet) és Honorius (Nyugat) megosztották a nagy mediterrán birodalmat, melynek egysége már sohasem állt helyre. 395-ig viszonylag csak kisebb hun, alán, gót betörésekről hallunk, de 395-ben az északi barbárok nagy támadást indítottak a Keletrómai Birodalom ellen. Télen a befagyott Dunán keltek át, s Thrákiát és Dalmáciát pusztították. Újabb szenvedések áradata zúdult a Balkán-félsziget lakosságára. De a hunok keleten is aktívak voltak, átkeltek a Kaukázuson, Arméniát és Kilikiát rabolták végig, s egészen Szíriáig jutottak el hadjáratuk során.

Ha végigtekintünk a hun történet első harminc esztendején, azt láthatjuk, hogy hatalmuk központja még a Dontól keletre húzódó területeken volt, bár hadjárataik során nyugaton a Kárpát-medencéig, délen pedig a Keletrómai Birodalom balkáni területéig eljutottak. A 400-as évek e tekintetben változást hoztak. A Duna–Tisza köze és a magyar Nagyalföld az eurázsiai steppeövezet utolsó szakasza. Több tízezer kilométer után asteppe mintha kifáradt volna, s önnön ellentétébe csap át a Kárpátok magas bérceinél. De még egy utolsót lázad, s a Kárpátok után még egyszer feltűnik a síkvidék a magyar Nagyalföldön. Ezért nem meglepő, hogy a keletről érkező nomád hullámok népei szívesen telepedtek meg a magyar alföld vidékein. Ez történt most a hunokkal is, akik a 400-as években a Kárpát-medencét fokozatosan birtokukba vették. A Kárpát-medence népei {56} ekkor a gótok, vandálok és gepidák voltak. A Duna–Tisza közének hun elfoglalása azt eredményezte, hogy több nép kénytelen volt nyugat felé menekülni. Mint ahogyan az első nagy európai népmozgásnak, a gótok nyugatra vándorlásának is a hunok voltak az előidézői, úgy most is a hunok mozgása indította el az európai népvándorlás második hullámát. Ennek során vetődtek a vandálok, svébek vagy kvádok és a burgundok a Nyugatrómai Birodalom területére. Sok nép ezek közül először Pannoniába ment, a mai Dunántúl területére, s csak azután kényszerült tovább vonulni nyugat felé a Duna mentén. Északkelet felé a Duna volt a Nyugatrómai Birodalom határa, s ekkor Pannonia tartománya névleg még a birodalom része volt. Éppen ez az a kor, az 5. század eleje, amikor a sorozatos barbár betörések és betelepedések következtében Pannonia kicsúszott a birodalom kezéből.

Az 5. század első évtizedeiben a hunok mint hódítók vagy mint a rómaiak katonai segédcsapatai számos helyen megtalálhatók voltak Nyugat-Európában. Hogy a hun hódítások ilyen méretűek lehettek, nagy szerepe volt a Nyugat- és Keletrómai Birodalom gyengeségének, általános válságának. A rómaiak igen gyakran alkalmazták a hunokat a többi barbár, elsősorban germán nép ellen, s nemcsak az állam, hanem gazdagabb magánszemélyek is olykor hun testőrcsapatokat tartottak. A Nyugatrómai Birodalom két hadvezérét, az egymással rivalizáló Rufinust és Stilichót említhetjük példaként. A kor politikai történetét nyomon követni igen nehéz. A történelmi helyzet gyors változása lehetetlenné teszi, hogy e helyütt akárcsak egy vázlatos áttekintést is adjunk a kor politikai és hadi eseményeiről. A hunok története az 5. században a legszorosabban összefonódott a hanyatló Nyugatrómai Birodalom utolsó évtizedeivel.

A 420-as évek vége felé jutott hatalomra Rua (a forrásokban Ruga és Rugila néven is szerepel), aki testvéreivel, Mundzsukkal (Mundiuch) és Oktárral (Octar) osztozott ahatalmon. 432 után, miután testvérei meghaltak, a hun törzsszövetség egyedüli feje lett. Ugyanebben az évben Aetius, a híres római államférfi Ruához utazott személyes segítségkérés végett. Aetius a hunok régi barátja volt, akit már ellenfeleivel szemben nem egyszer támogattak a hunok. Ez alkalommal a segítség ára Pannonia Prima volt, melyet Aetius átengedett a hunoknak. Ezek után Itália a hunok zaklatásától mintegy másfél évtizedre békén maradt.

434-ben Rua követe megjelent Konstantinápolyban, azt követelve, hogy a keletrómai területre menekült hun alattvalókat a birodalom szolgáltassa vissza nekik. Ez a teljesíthetetlen kérés gyakran szolgált ürügyül a nomádok számára, amikor háború kirobbantására készültek. Így Rua váratlan halála még ugyanebben az évben lélegzetvételnyi időt adott a szorongatott Keletrómai Birodalomnak. De nem sokáig tartott az öröm, mert Rua követői az uralkodásban Mundzsuk fiai, Bléda és Attila voltak, akiknek erős keze alatt emelkedett a hun hatalom a tetőpontjára.

Rua halála ellenére Bizáncban úgy határoztak, hogy viszontkövetséget küldenek a hunokhoz. A követséget Plintha és Epigenész vezette a Moesia Superiorban levő Margus városába (ma Dubravica, Szerbia). A tárgyalások a korabeli leírás szerint lóháton folytak, miután a hunok nem voltak hajlandóak lovukról leszállni, a bizánciak pedig nem akartak a földön állva kisebb méltóságúaknak látszani. A margusi békeszerződés a hunok {57} számára jelentős előnyöket biztosított. A rómaiak kötelezték magukat, hogy nem fogadnak be hun menekülteket, s az addigi szökevényeket visszaszolgáltatják, az elmenekült római foglyokat is vagy vissza kellett küldeniük, vagy pedig helyettük fejenként nyolc aranysolidust kellett fizetniük. A bizánciak ígéretet tettek rá, hogy nem kötnek szövetséget a hunok ellenségeivel, és a hunoknak teljes jogot biztosítanak a kereskedelemre a bizánci vásárvárosokban.

A margusi békét követő években igen keveset tudunk Attila és Bléda Hun Birodalmáról. Ezek lehettek azok az esztendők, amelyekben a nagy Hun Birodalom határai kialakultak. Nyugat felé a Rajnától keletre lehetett határuk, nyugati szomszédaik a keleti burgundok germán népe volt. Északi irányban egészen a Balti-tengerig terjedt birodalmuk. Kelet felé nem tudjuk, meddig nyúlt hatalmuk hatósugara, de valószínű, hogy a Don–Aral közti részen az ott élő alán és egyéb törzsek számára csak laza függést jelentett a hun fennhatóság. Ez idő tájt ugyanis a birodalom súlypontja már nyugatra tolódott el, a központ a Kárpát-medencében volt. Tehát Bléda és Attila birodalma az Alpoktól a Balti-tengerig és a Dontól a Rajna keleti partvidékéig húzódó hatalmas térségen volt. A hatalmat a két testvér együtt gyakorolta, de hogy miképpen, azt nem tudjuk. Nyilván a nagy birodalom területileg is fel volt osztva közöttük.

A hunok nyugaton sok csatát vívtak, egyik legemlékezetesebb háborújukat a burgundok ellen viselték 437-ben. A germán burgundok az 5. század elején vándoroltak a Középső-Rajna bal partjára, és Worms központtal királyságot hoztak létre. Ismeretlen okokból Aetius, a római hadvezér a hunokat a burgundok ellen ingerelte, s a hunok kegyetlen mészárlás után leverték a burgundokat. Királyuk, Gundahar is a csatamezőn maradt, a burgund királyságnak vége szakadt. Ez a nagy és véres csata lett az a történelmi mag, ami köré a germán Nibelung-ének szövődött. Így érthetjük meg, hogy a germán mitológia gyakori szereplői a hunok, s nem egy rájuk vonatkozó értékes adat ebben őrződött meg.

440 tájt II. Jezdegird perzsa király seregei megtámadták a Keletrómai Birodalom keleti végeinél Arméniát, s bár hamarosan vissza kellett vonulniuk a hjónok támadása miatt, addig is jelentős bizánci haderőt kötöttek le keleten. A kedvező helyzetet a hunok kihasználták, és 441-ben északról Attila támadást indított. Csapatai a Keletrómai Birodalom balkáni területeit dúlták fel, és 443-ban Konstantinápoly igen nehéz feltételekkel kényszerült békét kötni: a Margusban megállapított pénzösszeg háromszorosát kellett adóként a hunoknak fizetniük. 445-től kezdve Attila egyeduralkodóként folytathatta kormányzását, miután fivérét, Blédát megölte.

A 440 és 450 közötti évtizedben igen aktívak voltak a hun–bizánci kapcsolatok, háborúk és követjárások sorban váltották egymást. Valószínűleg nem volt jelentősebb az a követség sem a többinél, melyet a bizánci Maximinosz vezetett 448- vagy 449-ben ahunokhoz, de ennek a leírása fennmaradt Priszkosz rhétor történeti munkájában. Priszkosz maga is a követség tagja volt, s éles megfigyelőként írta le a követség eseményeit. Munkája a hunokra vonatkozó források között talán a legértékesebb. Szól ahunok életmódjáról és szokásairól, elsősorban persze a hun előkelőknél megfigyelt dolgokról. Az egész követjárást pedig drámai keretbe foglalja az Attila megölésére {58} szövetkezett bizánci összeesküvés terve. A hunok követét ugyanis, akit Edékónnak hívtak, még Konstantinápolyban megkörnyékezte egy Khrüszaphiosz nevű magas rangú eunuch azzal, hogy ölje meg Attilát. A tervről maga a követségvezető sem tudott, csak a tolmács Bigilasz. Edékón végig orruknál fogva vezette a bizánciakat, s a végén Attilánál leleplezte a merénylőket. Priszkosz rhétor szövege, mely sajnos csak töredékben és más történetírónál maradt fenn, jelen formájában is nemcsak elsőrendű történeti forrás, de jól szerkesztett irodalmi mű is. Neki köszönhetjük Attila egyik szállásának aprólékos leírását. Attilának ez a „laka” (ahogy a régi magyar irodalomban nevezték) valahol a Magyar Alföldön lehetett, fakerítéssel, fatornyokkal ékített város volt. Attila lakomáján Priszkosz az aranyban és ezüstben való gazdagságot és fényűzést figyeli meg, de kiemeli Attila puritánságát: keveset evett-ivott, azt is egyszerű faedényekből.

Bár Maximinosz követjárása végén lelepleződött az Attila elleni bizánci merénylet terve, a hun uralkodó mégsem használta ezt ki a bizánciak ellen. Mindenképpen békét akart kötni ekkor velük, hogy biztosítsa hátát, ha nyugati hadjáratára indul. 450-ben megszületett a hun–bizánci béke, de a következő évben II. Theodosziosz császár meghalt, s utóda, Markianosz már harciasabban lépett fel barbár ellenfeleivel szemben. Attila azonban mindenképpen békét akart keleti határainál, mert új nyugati hadjárata kötötte le minden figyelmét. Fő célja Theoderik vizigót király országának megsemmisítése volt, melynek központja Tolosában (ma Toulouse, Franciaország) feküdt. 451 tavaszán Attila egyesített hun és germán csapatai átkeltek a Rajnán, s júniusban már Aureliani (ma Orléans, Franciaország) előtt voltak. Itt Aetius római csapatai a vizigótok szövetségében feltartóztatták a hunokat. Galliai hadjárata során Attila nem vette be a városokat, feltehetőleg a nomád haditechnikával ezt nem is tudta, és sok időt vesztegetett el ide-oda vonulásával. Június végén Tricassis (ma Troyes, Franciaország) környékére ment vissza, s itt a Campus Mauriacuson ütköztek meg a római–vizigót seregek a hunokkal és germán szövetségeseikkel. Egyes későbbi szerzők nyomán azonban tévesen a catalaunumi mező (mai Chalons-sur-Marne mellett, Franciaország) rögzült mint a csata színhelye. Mindkét részről hatalmas erőket vonultattak fel, s mindkét felet óriási vérveszteség érte a hosszú és öldöklő küzdelemben. Forrásaink a korszak legnagyobb csatájaként írják le a Campus Mauriacus-i összecsapást. Theoderik vizigót király a csatamezőn halt meg, de a győzelem, ha lehet egyáltalán erről beszélni ilyen nagy vérveszteség esetén, a rómaiaknál volt. Aetius mindenesetre nem használta ki a lehetőséget a hunok további szétzúzására, hanem engedte, hogy Attila serege visszavonuljon. Ezt a csatát a későbbi nyugati történetírás úgy értékelte, hogy itt menekült meg a nyugati kultúra a hunok tartós hódításától. Ez kissé túlzásnak tűnik, bár kétségtelen, hogy a Campus Mauriacus-i csata visszavonulásra késztette a hunokat. Csak találgatni lehet, hogy mi történt volna, ha Attila váratlanul nem hal meg 453-ban. Egy lakoma során érte utol a halál, „vérömlés” végzett vele. Temetésének leírását Priszkosz görög nyelvű munkájának elveszett részéből a majd száz évvel Attila halála után író Jordanes gót krónikaíró latin nyelvű szövege őrizte meg. Ezen leírás szerint Attila holttestét arany-, ezüst- és vasborítással, éjjel titkon rejtették a földbe. A 19. században ez a jordanesi szöveg szolgálhatott annak a legendának kiindulópontjául, mely szerint a hun {59} királyt hármas koporsóban a Tisza folyóba temették. Ez a legenda azután Jókai és Gárdonyi művei nyomán széles körben elterjedt és gyökeret vert a magyar közvéleményben. Azóta is lelkes dilettánsok újra meg újra nekiindulnak, hogy Attila sírját megtalálják. A temetés helyére vonatkozó találgatásoknak is se szeri, se száma. A Hun Birodalom sorsa teljesen Attila személyéhez kötődött, halála után szinte rögtön szétesett. Pannoniában a gepidák germán népe vette át a hatalmat, míg a hunok zöme visszahúzódott keletre, a Fekete-tenger északi partvidékére. Még egy ideig felbukkantak hun szövetséges csapatok itt-ott Európában, majd végleg eltűntek a történelem színpadáról. A hunok keletre húzódott csoportja természetesen nem nyomtalanul tűnt el, további történetük a különböző bolgár törzsek keretén belül folytatódott. A hunok továbbélésének lehetőségeiről ezért a bolgárok fejezete szól majd.

Két kérdéssel kell még foglalkoznunk, mielőtt búcsút vennénk a hunoktól: az egyik a hunok nyelve és etnikuma, a másik a hunok társadalma. Az előzőekben láthattuk, hogy a hun nevet a tudomány nagy biztonsággal azonosítani tudta a kínai forrásokban szereplő hiungnu névvel, s hogy a hunok ősei különböző hullámok során jutottak el keletről a Kazak-steppe vidékére. Amennyire biztos a névazonosítás, annyira bizonytalan a mögötte levő etnikai tartalom. Török, mongol és iráni nyelvű etnikumok egyaránt számításba jöhetnek, s mindegyik elméletnek megvolt és megvan a maga híve. Ennek ellenére biztos választ adni arra, hogy a tulajdonképpeni hunok, tehát Attila népe milyen nyelven beszélt, nem tudunk. A fennmaradt szórványos nyelvi anyag alapján csak azt mondhatjuk, hogy több hun név kétségkívül a törökből magyarázható, de nevek eredetének alapján nem lehet közvetlenül sem a nyelvre, sem az etnikumra visszakövetkeztetni. A legvalószínűbb ugyanakkor változatlanul valamilyen török vagy iráni nyelv.

Forrásainkban egy hagyományos nomád társadalom képe bontakozik ki előttünk ahunokról. Gazdaságuk alapja az állattenyésztés és vadászat volt, társadalmukat törzsi-nemzetségi társadalomnak írhatjuk le. Vezetőket csak a háborúk idején választottak, sez a katonai vezetés nem volt örökletes. Hadviselésük a klasszikus nomád harcmodor volt. Alapjai: a ló és az íj a nyíllal. Ammianus Marcellinus római történetíró találó kifejezésével a hunok „mintegy hozzánőttek a lovaikhoz” (equis prope affixi). Ez a hagyományos nomád társadalom és gazdaság a fokozódó hódításokkal kezdett átalakulni. Miután kapcsolatba kerültek a magasabb civilizációkkal, hadi zsákmány és adók révén gazdagságuk jelentősen megnövekedett, s ezt a társadalmi tagolódás erősödése követte. Kialakultak a katonai és állami vezetésben – a kettő egybeesett a nomád birodalmakban– az állandó tisztségek, melyeket az állandósuló nemzetségi arisztokrácia tagjai töltenek be. A törzsek fölött állt az abszolút egyeduralkodó Attila. A hun társadalom fejlődése Attila váratlan halála után azonban derékba tört, ugyanis egy Attilához hasonló karizmatikus vezető hiánya és az állandó intézményrendszer fejletlensége lehetetlenné tette a hódítások fenntartását. A hunok hódításaik során túlságosan szétszóródtak ahhoz, hogy katonailag hatékonyan ellenőrizni tudták volna a környező letelepedett civilizációkat, és a különböző meghódított népeket sem tudták szervesen beépíteni birodalmukba. Valószínű, hogy a Hun Birodalom mindenképpen széthullott volna, s Attila halála csak meggyorsította ezt a folyamatot.

A hunok alig száz éves európai szereplése világtörténeti jelentőségű volt. Akkor jelentek meg Európában, amikor a Római Birodalmon a bomlás jelei egyre nyilvánvalóbbakká {60} lettek. Az általuk elindított népvándorlási hullámok teljesen átformálták Európa képét, s Nyugat-Európa etnikai térképe éppen e népmozgások, főleg a germán népek elhelyezkedése nyomán alakult át. Egy ugyanilyen nagyméretű etnogenetikai folyamat Kelet-Európában jó négyszáz év múlva, a 9–10. században következett be a szláv népek és a magyarok végleges elhelyezkedése és államalapításai nyomán. A hunok személyében Belső-Ázsia először jelent meg Európában, s hódításai ilyen messzire Nyugat-Európát a későbbiekben sohasem érték el. A hunok utáni népmozgások mind lecsapódtak a Kárpát-medencében, s ettől nyugatabbra csak alkalmilag, mint a magyar kalandozások során, jutottak el. Az avar, a magyar, a besenyő, a kun, a tatár-mongol hullámnak a Kárpát-medence volt a nyugati végállomása.

A hunok utóélete

Az előzőekben megismerkedhettünk azzal a középkori szemlélettel, amely Szkítiát általános nomád őshazának tekintette, s minden nomád népet innen származtatott: így lettek, többek között, a magyarok is szkíták. A hunok európai megjelenésével a keresztény világ nagy talány előtt állt: kik az új, keletről jött barbárok, Szkítia milyen új vad hullámot bocsátott ki magából? Eredetükről mit sem tudtak, s hamar megszülettek a középkori világszemléletre jellemző legkülönfélébb elméletek. Egyrészt az antik irodalomból ismerteket húzták rá a hunokra, másfelől szentírási helyek, utalások alapján próbálták azonosítani őket Góg és Magóg fiaival (Ezékiel 38:1–2; Jelenések könyve 20:7–8), majd az antik Nagy Sándor-legenda kaukázusi kapuja által bezárt népek közül valónak hitték őket. Külön kötetre való monda és legenda született a hunokkal és különösen Attila alakjával kapcsolatban az európai középkorban. Mindegyikben tükröződik az arémület, amely a keresztény középkort eltöltötte a keleti barbárok láttán. A középkori szemléletben Attila Isten ostora (flagellum Dei) volt, akivel Isten a bűnös világot sújtotta. Különösen gazdagok a germán és itáliai hagyományok Attilával kapcsolatban. Az alakulóban levő keresztény európai tudat ezt a hunok okozta nagy traumáját sohasem tudta feledni, s minden újabb keleti hullámot a hunok utódjának értelmezett, így a 9. század végi magyarokat is a hunok leszármazottjának hitte. Ahogyan a kialakuló magyar történetírás átvette a Szkítia-tant, ugyanígy elhitte és átvette a Hunnia-tant, azaz a magyarok hun eredetének európai képzetét. Itt is, akárcsak a szkítákkal való azonosításnál, a nomádok általános hasonlósága szolgált alapul, de a hunok és magyarok esetében még a területi azonosság is erősítette ezt az elképzelést. A hunok alapították ugyanis az első nomád birodalmat a Kárpát-medencében, utána a 6. század közepén az avarok, végül pedig a 9. század végén a magyarok tudták immár tartósan birtokba venni ezt a területet. Ez a földrajzi azonosság magyarázza, hogy miért lehetett a magyar őstörténeti elképzeléseknek a hun–avar–magyar azonosság hármas pillére az alapja. A 19. század második felétől kezdve a tudományos finnugor nyelvhasonlítás megizmosodásával az egész magyar őstörténetet új alapokra fektették, s elsősorban nyelvészeti alapon újraírták. Világossá vált, hogy a magyar nyelv kétségtelenül finnugor alapzatú, melyre sok egyéb réteg (iráni, török, szláv stb.) rakódott rá. De az elmúlt száz év során többször elfelejtették, hogy az őstörténet nem azonos a nyelv történetével, s a magyar nép kialakulásában a magyar nyelv eredete csak egy, bár fontos tényező. A magyar nyelvet beszélők közössége gazdaságilag és a társadalom felépítése szempontjából a belső-ázsiai népekhez is kötődött. Így a nyugat-eurázsiai steppevidék hunoktól magyarokig terjedő története (4–9. század) éppolyan fontos a magyarság kialakulásának szempontjából, {62} mint a finnugor nyelvi eredet ténye. De tovább mehetünk, és éppily fontos kérdésnek tarthatjuk a hun–magyar azonosság tudatát. Egy nép történeti tudata meghatározó fontosságú történeti tényező, függetlenül attól, hogy az tudományosan egy helytálló igazságon alapszik vagy sem. A hun–magyar azonosság tudata a magát a nemzettel azonosító országvezető magyar nemesség világnézetének sarkalatos pontja volt vagy nyolc-kilencszáz évig. Eszmetörténetileg rendkívül érdekes, hogyan alakult ki az Árpád-korban a magyar nemesség hun tudata, s Attila hogyan vált Árpád vezér elődjévé. A hun-teória teljes vértezetében a 13. század végén Kézai Simon krónikájában jelent meg, majd Thuróczi és Bonfini történeti művei nyomán egész Európában elterjedt. A magyar történettudomány részletesen feltárta a hun-hagyomány kialakulását, annak tudákos eredetét, következésképpen a honfoglaló magyarságnak saját hun eredethite nem volt. Ezt, minden újabb kísérlet ellenére, még senkinek sem sikerült kimutatni. Ami azonban tény és éppen elég ok a csodálkozásra, hogy a nyugat-európai tudat számára mind a mai napig viszolyogva fogadott hun népből és Attila személyéből a magyar középkor hogyan tudta egy nagyszerű néptől és egy történeti hőstől való leszármazás mítoszát megteremteni. Magyarán szólva, hogyan volt lehetséges, hogy a hun tudat Magyarországon mindig pozitív érzelmi tartalommal volt telítve, egészen a dualizmus koráig, mikor is a modern nyelvi és történeti kutatások a maguk helyére kezdték helyezni az eszmék történetét és eredetét is.

Ez egy történelmi tárgyú lap a hivatkozásokat áírányítja a wikipedia.hu-ra

vissza a címoldalra







magyartortenelem.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!