Magyar Történelem

A JÉGKORSZAKOK OKAI

A földtudományok és az éghajlattan legizgalmasabb kérdései közé tartozik, hogy miért uralkodtak el időnként az egész Földön (vagy egyik-másik félgömbön) jégkorszakok. A jégárak üledékeinek vagy kőzetbe vájt karcainak segítségével ma már bizonyítást nyert, hogy a lehűlések a földtörténet során többször is – ráadásul úgy tűnik, rendszeresen – megismétlődtek. A jégkorszakok hátterét kutatva az elmúlt századokban számos hipotézis látott napvilágot. Ezek alapján az a legvalószínűbb, hogy bizonyos földfelszíni és naprendszerbeli változások egyaránt okai lehettek a lehűléseknek – hol ilyen, hol olyan mértékben. Az egyik legjobban kidolgozott (és a pleisztocén eljegesedéseket illetően sok részletében igazolt) elképzelés a Milankovič-Bacsák-hipotézis. Ez a Föld bizonyos pályaelemeinek: az ekliptika ferdeségének, az ún. tavaszpont irányának és a földpálya elnyúltságának (excentricitásának) a változásait összegzi, abból kiindulva, hogy a csapadékos tél mellett csakis az elegendően hűvös (a téli jeget felolvasztani képtelen) nyár az, amely jégkorszakokra vezethet. Más elméletek a Nap sugárzásának vagy a légkör szén-dioxid- és vulkánihamu-tartalmának változásaiból indulnak ki. De vannak olyan elképzelések is, amelyek a kontinensvándorlásban keresik a magyarázatot. Sokan a Föld és a légkör ún. sugárzási egyenlegének (a besugárzás és kisugárzás közötti különbségnek) a változására gyanakodnak, amely abból adódhatott, hogy a más-más hőháztartású szárazföldek és óceánok az idők során hol ilyen, hol olyan helyzetben voltak; mások a hegységképződések következtében kiemelkedő területek lehűlésével számolnak.

K. D.

Folyók, tavak, ásványvizek, hévizek

Vízhálózatunk nemcsak a földtörténetben, hanem az emberi történelemben mérve is fiatal, hiszen a múlt század végi folyószabályozások főként a Tisza, de más folyóink hosszát és jellegét is jelentős mértékben megváltoztatták. Hozzájuk hasonlóan, a jégkorban és jelenkorban kialakult, sekély vizű tavaink – mindenekelőtt a Balaton és a Velencei-tó – úgyszintén magukon viselik az ember nem mindig áldásos tevékenységének nyomait, s veszély fenyegeti értékes karszt- és hévizeinket is.


A Balaton a Badacsonnyal

Ha országunk természetföldrajzi helyzetéről szólva azt mondtuk, síksági ország, akkor ugyanúgy az is igaz, hogy vízi ország vagyunk. Amikor jégkori-jelenkori ősvízrajzunk kialakulását követően, a vas- és bronzkorban megkezdődött a Kárpát-medence benépesülése, síkságain a víz még korlátlan úr volt; s az árvizek egészen a múlt század végi folyószabályozásokig a mai országterületnek több mint az egynegyedén végigrohanhattak.

Vízi ország mivoltunk medencefenéki helyzetünk természetes velejárója. A hegységkeretből nemcsak a folyókat, patakokat vonzzuk magunkhoz; síkságaink földtörténetileg fiatal süllyedékeiben kisebb-nagyobb tavak vize gyűlt meg, s tavak keletkezhettek a hordalékkúpjaikon kanyargó folyók elzárt meandereiként, homoktérszínek szélfútta mélyedéseiben vagy suvadások nyelve mögött is. Fertő, mocsár, csincse, láp, sárrét, ingovány, turján, nyírvíz, semlyék, berek – megannyi népi elnevezés a mindig igen sekély vizű, változó tükrű, gyorsan feltöltődő tavakra, vizekre.


A Dunakanyar a Visegrádi várhegyről. Jobbra a Szentendrei sziget

Nagy folyóink a medence tengelyében: a Duna és a Tisza

Valamennyi folyónk, patakunk, sőt felszín alatti vizünk előbb-utóbb – akár már az országhatáron túl is – a medence tengelyében folyó Dunába fut. Európa második leghosszabb folyamának vízgyűjtője országunk területének nem kevesebb mint kilencszerese, így ha vizeinket vesszük sorra, a Dunával méltó kezdenünk.

A Kárpát- vagy Közép-Duna-medence a Duna középső folyását öleli körül. A változatos múltú folyó ma sem tagadja meg önmagát: még látszólag egyhangú, többnyire síksági vidékén is igen különböző (korántsem csak "középszakasz") jelleggel folyik keresztül. Magyarországra érkezvén – a feljebbről hozott, durva szemű kavicshordalékból a Sziget- és Csallóközt építgetve – főága alsószakasz jelleggel folyik ("Öreg-Duna"), két mellékága viszont, a Kis- és a Mosoni-Duna középszakasz jelleggel kanyarog. Az ágak egyesülése után a folyó Gönyű alatt közép-, Esztergomtól ellenben – a Dunakanyarban – felsőszakasz jellegűvé válik. Bevágódásának köszönhetően itt – úgy tűnik – hosszú évszázezredeken át képes volt megtartani völgyét a kiemelkedő visegrád-börzsönyi andezit hegységben, ugyanakkor az emelkedés szakaszossága és az éghajlatváltozások eredményeképpen hat-hét teraszszintet is kialakított. Magával ragadott hordalékát a folyó ma Vác alatt, a Pesti-síkságra kiérve alsószakasz jelleggel rakja le, s szigetépítése – a mesterséges budapesti szakasz kivételével – egészen a Sárközig megmarad. Innen – finomabb anyagú medrét most már jóval apróbb szemű hordalékával vájva – ismét kanyarogni kezd, mígnem a Mohácsi-sziget és a Drávaköz vízi világán átjutva felveszi a Drávát.

A folyók különböző szemcseméretű hordalékukat görgetve, ugráltatva, lebegtetve és oldva szállítják. A Duna görgetett (kavics-)hordaléka – szakaszjelleg-változásának megfelelően – országunk déli határánál már jelentősen lecsökken. Annál több, mintegy tízszerese, évi mintegy 10 millió tonna a lebegtetett hordaléka – köszönhetően a számos kisebb-nagyobb beléje torkolló folyó anyagszállításának.

A Duna legnagyobb vízhozama árvízkor – 10 000 köbméter fölé is emelkedhet másodpercenként, ami jó tizenötszöröse a kisvízi hozamnak. Ez a különbség azonban eltörpül például a Tiszáéhoz képest. Ennek felsőbb szakaszán az ár nemegyszer 80-szor annyi vizet hömpölyögtet, mint kisvízkor – igaz, vízmennyisége még így sem éri el a Duna legnagyobb hozamának akár a felét.

A két folyónak az árvizeit is érdemes összehasonlítani. A Dunán október kivételével szinte mindig lehet árvíz; ezt főként az Alpokból eredő mellékfolyók okozzák. Két rendszeres árvize közül egy kisebb csúcs a kora tavaszi hóolvadásból származik (amely akkor lehet veszélyes, ha a víz jégzajlásra fut rá), egy nagyobb nyár eleji (az ún. zöldár) pedig az alpi hó- és gleccserolvadásból meg a hazai esőzésekből. Nyár végén veszélyes lehet az ausztriai esők duzzasztotta ár is, jóllehet a Duna árvizei itthon többnyire nem esnek egybe a mellékfolyókéival. A Tisza, illetve a Szamos, a Körös, a Maros árvizei viszont, ha nem is egyszerre, de találkozhatnak; a Tisza és a Duna kora tavaszi árvize pedig egyszerre tetőzik. Ez okozta többek között (a Tisza visszaduzzasztásával) a hírhedt, 1879-es szegedi árvizet is. A Tiszának nemcsak kora tavasszal és kora nyáron van árvize; késő ősszel is előfordul egy kisebb, amelyet a mediterrán esőzések táplálnak.


Mesebeli vízesés Nagybányától északra


Magyarország vízzel borított és árvízjárta területei a folyószabályozások előtt

Lecsapolások és folyószabályozások

A múlt század végéig Magyarország síksági területeinek jelentős részét – főleg a Tiszántúlon – vagy árvízkor, vagy év közben is hosszú időn át víz borította (lásd a térképen). A középszakasz jelleggel kanyargó Tisza vizét töméntelen mennyiségű lebegtetett hordaléka, főleg a lösz mindig sárgára festette – nemhiába, hogy Szőke Tiszának hívták. Amint azt például Móricz is elmeséli Pipacsok a tengeren című kisregényében, az alföldi lakosságnak rendszeres, kényszerű életelemévé vált az áradat. A messze kiterjedő víz ugyanakkor sajátos élővilágnak, madaraknak, vadaknak – no meg vízi, lápi embereknek, alkalmasint betyároknak – adott otthont, s öntözte is az Alföldet.

A "sárrétek" lecsapolása itt-ott már a 18. században megkezdődött. Az 1830-as pusztító Tisza-árvizet követően azután – Széchenyi kezdeményezésére – Vásárhelyi Pál és az olasz Paleocapa tervei alapján nagyszabású folyószabályozások kezdődtek a Tiszán, s a század hetvenes éveitől a Dunán is. Míg a Dunán az ármentesítés mellett – a főmeder kiegyenesítésével, védőgátak, illetve rakpartok kiépítésével – a hajózóútvonal kialakítása és a jégdugulások kiküszöbölése volt a cél, addig a Tiszán elsősorban az árvizek lerohanását szándékoztak megkönnyíteni. Ehhez az utóbbi esetben több mint egyharmadával meg kellett kurtítani a meder hosszát: kanyarulatok százait vágták le, és 4000 kilométer gátat építettek. A szabályozás – a települések százain kívül – több millió hektár termőterületet ármentesített. A gyakori aszályok következtében viszont ma már mindenütt öntözni kell, a kiszáradt mocsaras térszíneken eluralkodtak a szikesek; eltűnt a hajdani vízivilág is az ártéri erdők zömével együtt. Részben az öntözés biztosítása végett utóbb duzzasztóművek, tározók épültek; a folyószabályozás ma sajnos már egyértelmű, legsúlyosabb kudarcáról, a kiskörei víztározóról a későbbiekben ejtünk szót.

Veszélyben sekély vizű, fiatal tavaink

Nem volt sikeresebb a szabályozó lendület a "magyar tenger", a Balaton esetében sem. A tó vizére leselkedő veszélyek áttekintése előtt a Balaton rövid, de ugyancsak mozgalmas földtörténeti múltjával is érdekes megismerkednünk – amely egyszersmind másik két nagy tavunk, a Fertő és a Velencei-tó sorsát is példázza.

A Pannon-beltó már réges-rég kiszáradt, amikor a pleisztocén szerkezeti mozgások a Balaton tómedencéjének tágabb környékét bezökkentették és a környező dombságokat kiemelték. A Balaton árkában esetleg az oda térülő Ős-Duna is keresztülfolyhatott. Az első, kisebb vízfelületek valószínűleg a würm jégkorszak végén olvadtak össze egységes tóvá. Ez eleinte a mainál jóval nagyobb volt, északon például a Tapolcai-medencébe, délen a Nagy-berekbe mélyen benyomult. A holocénban a víz fokról fokra visszahúzódott, ugyanakkor homokturzásokat – ún. köskönyöket – épített az egykori lagúnák, az azóta javarészt beépített, tőzeges-lápos berek elé (ilyen például Tihannyal szemközt a szántódi turzásháromszög).

Római kori leletek tanúsága szerint a Balaton még a történelmi időkben is hol kisebb, hol nagyobb volt. Már Galerius is le akarta csapolni. Az éghajlat okozta szárazodásokat azután – a tó teljes lecsapolásának múlt századi, hagymázas terveihez mérten szerencsére enyhébb formában – a Kis-Balaton és a Nagy-berek kiszárítása követte. A páratlan vízivilágot éltető, mocsaras Kis-Balatont a bele folyó Zala század eleji betöltésezésével szárították ki, minek következtében a Zala most már a Balatont hordta tele iszappal és – a tó eutrofizálódásához vezető – szerves anyagokkal. Menteni a menthetőt, a közelmúltban újból megkezdték az 1949 óta egyébként védett Kis-Balaton természetes állapotának visszaállítását. (Ekkor viszont bizonyos halfajok túlzó betelepítése fenyegetett; az angolna elszaporodásának az elmúlt években láttuk tömeges pusztulásukhoz vezető következményeit.) Hasonlóan nagy balfogás volt a Nagy-Berek lecsapolása. A legnagyobb kárt mégsem ez, hanem a tópart kikövezése okozta, amely a felbecsülhetetlen szolgálatot tevő (a tó vizét szervesanyag-kivonásával tisztító) nádasokat teszi tönkre.

A közel 600 négyzetkilométernyi Balatonnak a ma is igen változó tükrű, jórészt náddal borított Fertő tó mintegy fele-harmada, a Velencei-tó pedig, amelyet területének vagy kétharmadán fed az állandóan irtott nád és sás, közepes vízállásnál csupán huszadakkora. Legnagyobb tavaink sekélységüket tekintve ugyanakkor egymást múlják alul, hiszen néhány méteres vizük csak a Balaton egy pontján, a tihanyi "kútban" mélyül 12 méterig. A sekély víz nyáron igen könnyen fölmelegszik. A vízfelszín hőmérséklete ilyenkor megközelíti a levegőét, évi átlagban pedig magasabb is nála (11-12 °C). A tavak csaknem minden télen befagynak. A Balaton külön érdekességei az olyadáskor egymásra torlódó jég turolásai, de mindenekelőtt a jégben hirtelen több kilométer hosszan megnyíló hasadékok: a Jókai által emlékezetesen megörökített rianások.

Talaj-, réteg- és résvizek

Ha a talajvízre, a réteg- vagy artézi vízre (ezen belül is az ásvány-, gyógy- és hévizekre) vagy az elsősorban karsztvízként (tehát mészkőben) rejlő résvízre gondolunk, a felszíni vizekkel összevetve éppoly pótolhatatlan szerepük a napnál is világosabb.

Talajvizünket és értékes rétegvízkincsüket több kilométer vastag, földtörténetileg fiatal – harmad-és negyedidőszaki – üledékeinknek köszönhetjük. A felszíni szennyeződésre igen érzékeny talajvíz országterületünknek több mint háromnegyedén összefüggően megtalálható; főként mezőgazdasági és ipari célokat szolgál, hiszen rendszerint magas sótartalma, a nitrátos vagy ammóniás szennyeződések ivásra alkalmatlanná teszik. A két vízzáró réteg közötti, nemritkán magától is felszínre bukkanó rétegvíz ivóvizünknek mintegy kétötödét adja. Köszönhetően a Kárpát-medence vékony földkérgéből adódó geotermikus adottságainknak, ma már mintegy 700 kútban 30 °C-nál is melegebb hévízként tör (vagy hozzák) a felszínre. A benne oldott ásványi anyagok révén sokszor egyben gyógyvíz is: az egyszerű szénsavas vizektől a vasas, kénes, jódos-brómos gyógyvizeken át a radioaktív vizekig szinte minden válfaja előfordul.

A kőzetrepedésekben lévő résvíz főként mészkőhegységeink területén – mint igen tiszta karsztvíz – játszik pótolhatatlan szerepet, ahol a hegységperemeken, bővizű karsztforrásokban tör a felszínre (Tettye, Szinva stb.). Ivó- és – sajnos – ipari víz is, ugyanakkor a Budai-hegységben – például rétegvízzel keveredve – értékes hévíz. A Dunántúli-középhegységben az elmúlt évtizedekben a karsztvízszint drámai csökkenésére figyeltek fel. Ennek oka az volt, hogy a hegységben folyó vízkitermelés – mindenekelőtt a bauxit- és szénbányák védelmében – túlzott méreteket öltött. A karsztvízszint alig jóvátehető mértékben lesüllyedt (a Hévízi-tó forrásainak nagymértékben lecsökkent a hozama, a híresen szép tapolcai tavasbarlang pedig ma már sajnos történelem), a tiszta karsztvíz talajvízzel való keveredése ráadásul súlyos szennyezéssel fenyeget. Vizeink védelméről a későbbiekben lesz szó.


Ahol a Tisza kiér az Alföldre: Kárpátalja


A Túr folyó


A területének jó kétharmadán náddal, sással borított Velencei-tó már nem igazi tó, de még nem is mocsár: fertő

K. D.

SZÍNES ÁSVÁNYVILÁG

Országunk változatos felépítésű területén, mint láttuk, magmás, üledékes és átalakult kőzetek egyaránt előfordulnak; ennek megfelelően igen színes ásványvilág társul hozzájuk. A szemet gyönyörködtető ásványok, kristályformák gyűjtése és ismerete évszázadok óta a legszélesebb közönséget vonzotta. Az első tudományos igényű leíró munkák már a 18. század végén megjelentek, és múlhatatlan szerepük volt országunk földjének megismerésében.


A gyűjtők körében fővárosunk szép ásványai régóta nagy becsben állnak; a budai eocén-oligocén mészkőbányák kőzetüregeiből gyakran kerülnek elő például színtelen vagy sárgás kalcitok, baritok, fluoritok. A Martinovics-, a Mátyás-hegy vagy a Törökugrató mészkövében különösen szép baritokat találhatunk. Ez a képünkön is látható, sárgásfehér szulfátásvány ("súlypát", bárium-szulfát) rendszerint táblás vagy nyúlt-oszlopos kristályformákban jelenik meg; keletkezése – hazai mészkőhegységeinkben – üledékes folyamatokhoz vagy forróvizekhez köthető

Országunk természeti kincseinek megismerése jóval a honfoglalás előttre, egészen a kőkorig nyúlik vissza. A legrégebbi emlék hozzávetőleg ötvenezer éves: a jégkori ősember a Balaton-felvidéken vöröses színű, festéknek használt vasoxidot fejtett kő- és csonteszközeivel. Ugyancsak kőkoriak a Tokaji-hegység és a Börzsöny obszidiánlelőhelyei, Sümeg mellett pedig egy ötezer éves – már az újkőkorból származó – tűzkőbányára bukkantak. A Balkán-félsziget rendkívül leletgazdag réz- és bronzkori aranyművessége többek között erdélyi érccel dolgozott; hasonlóképpen híressé vált a kőszegi-hegységi Szent Vid-hegy színesércbányászata és a kelták vasművessége.

Arany középkor

A Kárpát-medence bányászatának – és vele a föld mélyén rejlő ásványvilág megismerésének – szó szerint vett aranykora a középkor. Már az államalapítás pénzverése is azokra a főként felvidéki és erdélyi bányákra támaszkodott, amelyek azután a 14-15. században Európa arany-, ezüst- és réztermelésének java részét adták. A gazdag középkori bányák sorába illik a tokaji-hegységi Telkibánya is; felszínközeli nemesérceit azokból az ún. horpákból fejtették, amelyeknek tölcsérei körül a környező erdőkben még ma is megvannak a kitermelt meddőkőzet gyűrűi.

Mindezek ellenére a drága ércekben rejlő ásványok gyűjtése és ismerete csak a 18. században fejlődött tudományos rendszerezéssé. 1782-ben lát napvilágot az első, majd Magyar Mineralogia címmel a második magyar nyelvű ásványtan Benkő Ferenc nagyenyedi tanár tollából, s mindjárt követi őket Zay Sámuel orvos ásványtana is. E kiváló korabeli összefoglalások még a kristályformák alapján rendszerezték az ásványokat – így azonban akár egészen más eredetű s tulajdonságú ásványok is egymás mellé kerülhettek. Ezért – a kristálytani osztályozás pótolhatatlan szerepe mellett – a rendszerezés egyre inkább – a fizikai-kémiai összetételre, felépítésre és a keletkezés körülményeire összpontosított. Ezzel a szemlélettel találkozunk az ásvány- és kőzettan hírneves tudósának, Szabó Józsefnek 1861-ben megjelent – s később még háromszor kiadott – Ásványtanában is.


Színesérceink legnagyobb előfordulásai Gyöngyösoroszi térségében vannak; itt a régóta folyó bányászkodás csak a közelmúltban ért véget. Az ólom- és cinkércek a föld alatt kvarcdús telérekben bújnak meg. Legfontosabb ásványaik a szulfidok csoportjába tartozó szfalerit, galenit és pirit. A képen egy Mátraszentimréről származó szfaleritet – cink-szulfidot – mutatunk be: ezt, mint többi társát is, azok a forróvizes oldatok (hidrotermák) telepítették a Mátra andezitkőzeteinek hasadékaiba, amelyek az Északi-középhegység miocén vulkánosságának befejezéseként törtek fel. A szfalerit a legtöbb szimmetriaelemmel rendelkező szabályos kristályrendszerbe tartozik. Leggyakoribb kristályformái az itt látható példányon is kivehető, 12 lapú rombdodekaéder és a tetraéder, de gyakran megjelenik apró szemcsék ún "tömeges" halmazaként is


A Tapolca melletti Haláp-hegy közel 3 millió éves bazaltvulkán. Két hatalmas lávaömlés-sorozatból épült fel, amelyeknek kőzetanyaga – kihűlésükkor oszloposan elvált bazaltorgonák formájában – jól láthatóan egymásra települ. Az egykori vulkán déli oldalába mélyített kőbánya (ha a legdurvább is) nem az első emberi nyom a hegyen. Már a rómaiak is megtelepedtek itt, s a bazalt hólyag- (vagy "mandula") üregeiben nyilván ők is észrevették a különböző zeolitásványok lenyűgöző, hosszúkás tűit

Ásvány, kristály, kőzet

Az ásványok többsége olyan egynemű, szilárd anyag, amelynek kémiai összetételét szigorúan meghatározott képlet írja le. Az összetételben olykor lehetnek eltérések – némely kémiai elem például helyettesítheti egymást -, az ásványra jellemző kristályszerkezet azonban sosem változik. Nagyméretű kristályok esetén szabad szemmel is jól látható az ásványok alakja. Ez voltaképpen egy olyan kristályrács (vagy térrács), amelynek legkisebb, molekuláris méretű egységét (ún. elemi celláját) az ásványra jellemző, sajátos módon egymás mellé rendeződött kémiai elemek építik fel. Az ásvány alakja ún. szimmetriaelemek segítségével írható le. Ezek az ásványvilág rendkívül változatos kristályformáit hét kristályrendszerbe sorolják. A jellemző szimmetriaviszonyok az ásványt határoló kristálylapok és -élek által bezárt szögek állandóságában is megnyilvánulnak; a kősó kocka vagy téglatest alakú kristályait például mindig derékszögű lapok határolják. Az ásványok szinte mindig jellemző földtani környezethez kapcsolódnak; de úgy is fogalmazhatunk, rendszerint meghatározott kőzetekben fordulnak elő.


Rudabánya nemcsak vas- és egyéb érceiről, hanem másodlagos rézásványairól, mindenekelőtt a képünkön bemutatott malachitról is nevezetes. E mélyzöld színű ásványnak az országban talán legszebb példányai találhatók itt. Leggyakrabban – mint ez a darab is – kalcitkristályok üregeiben, sugaras kévékben, rostosan jelenik meg; rézérctelepek oxidációs folyamatai során keletkezik

Magmás, üledékes és átalakult kőzetek

A kőzetek nem mások, mint éppen az ásványok jellegzetes és többé-kevésbé állandó társulásai. Eredetük szerint magmás, üledékes és átalakult (metamorf) kőzetekről beszélünk. A magmás kőzetek a földköpeny olykor a földkérget is magába olvasztott anyagából, a magmából keletkeznek. Képződésük – a metamorf kőzetekével együtt – a lemeztektonika legfontosabb folyamataihoz kapcsolódik. Az alábukó kőzetlemez-szegélyek felett elhelyezkedő földköpenyrész megolvadó anyaga a kisebb nyomás irányába – felfelé – igyekszik; ha a repedések mentén a felszínre is jut, kiömlési, ha a mélyben megreked, mélységi kőzetté szilárdul. Hazai vulkáni hegységeink javarészt kiömlési kőzetekből: andezitből, riolitból épülnek fel; a riolit mélységi párja, a gránit a Velencei-hegység alkotója. A mélységi eredetű gabbró- és kiömlési párja, a bazaltkőzet inkább óceáni hátságokhoz kapcsolódik. Ilyen és hasonló kőzetek találhatók hazánkban Szarvaskőnél, míg a Balaton-felvidéki vagy a nógrádi bazaltok elvékonyodott szárazföldi kérgen törtek keresztül.

A kisebb-nagyobb nyomás és hőmérséklet – részlegesen vagy teljesen – át is alakíthatja a mélybe kerülő kőzeteket, s e folyamatnak magmás, üledékes, vagy akár korábban már átalakult kőzetek egyaránt áldozatául eshetnek. Így jönnek létre a többnyire lemezes, réteges szerkezetű s eredetükben sokszor nem is azonosítható metamorf kőzetek: kiterjesztett elnevezéssel palák. Legfontosabbakként a kevésbé átalakult márványt (a mi "süttői" vagy "piszkei" márványunk valójában csak enyhén átkristályosodott mészkő), a gneiszt, a lemezes csillámpalát és a leveles szerkezetű fillitet, kloritpalát említhetjük meg – a felszínen elsősorban a Soproni- és a Kőszegi-hegység alkotóiként.

Az üledékes kőzetek legnagyobb része a felszínen vagy felszínközelben (illetve tavak, tengerek mélyén) keletkezik, mégpedig olyan folyamatok során, amelyek akár egyszerre vagy egymás után is lejátszódhatnak. Az üledékes kőzetek egy része a felszíni kőzetek aprózódásának, mállásának lepusztulásterméke – lösz, homok, homokkő, márga, agyag, bauxit stb. -, más része szerves maradványokból alakul ki – szén, szénhidrogének, mészvázas élőlények milliárdjaiból összepréselődött mészkő -, s vannak bepárlódással (sókőzetek) vagy más szerves és vegyi úton keletkezett kőzetek is (dolomit, kovakőzetek stb.). Országunk területére az üledékes kőzetek a legjellemzőbbek és a felsoroltak közül mindegyik megtalálható.


A kvarc rendkívül alak- és színgazdag módosulatai a Mátrában számos helyen megtalálhatók. Rejtett (ún. "kripto-") kristályai közül a kalcedon a leggyakoribb (és a legsokfélébb): különböző színű és mintázatú változataiból elég, ha a jáspist vagy – a képen is bemutatott. Gyöngyöstarjánból származó – achátot említjük. Az achát nem más, mint szalagos színezésű kalcedon (az itt látható szép kék színben meglehetősen ritka); kizárólag magmás kőzetek üregkitöltéseként jelenik meg


Országunk legfiatalabb andezit-riolithegysége az Eperjes-Tokaji- (nálunk levő része a turistatérképeken "Zempléni-") hegység, amely az Északnyugati-Kárpátok északabbi és délebbi vulkánjait sajátos, észak-déli csapásával kapcsolja össze. A működésüket itt csak 10 millió éve befejezett tűzhányók nemcsak a legfiatalabbak, de talán a legbonyolultabbak is. A hegység ennek megfelelően igen változatos kőzetanyagát sokfelé bányásszák. Képünkön az erdőbényei Mulatóhegy andezitjét és a benne nagyon gyakori szideritet láthatjuk. A sziderit ("vaspát", vas-karbonát) e helyen igen különös módon nőtt: sárgásbarnás, több centiméteres, koncentrikus szerkezetű gömbök (ún. szferosziderit) formájában vált ki a kőzetüregek falain, a gömbökön meg különböző (általában romboéderes) kristályai települtek


A magas-börzsönyi kaldera déli peremének híres Szabó-kövei egykori vulkáni törmelékkőzet- (piroklasztit-) árak összecementálódott, majd kipreparálódott maradványai

K. D.

Ércek, energiahordozók és más ásványkincsek

Érceknek – azaz gazdaságilag jelentős ásványoknak vagy ásványtársulásoknak – nem vagyunk olyan bőviben, mint az előző oldalakon bemutatott, inkább csak tudományos szempontból vagy a gyűjtőknek értékes ásványoknak. Szegénységünk azonban csak viszonylagos. A szénnel, kőolajjal, földgázzal, bauxittal, illetve a főként vulkáni területekhez kapcsolódó egyéb ásványkincsekkel együtt még mindig számottevő vagyonnal rendelkezünk; megbecsülésükhöz azonban az is hozzátartozik, hogy az elmúlt évtizedekben oly nagy pusztítással járó rablógazdálkodásnak véget vessünk.


Régi olajkút Nagylengyel térségében, Zalában

Egy ország természeti kincsein sok mindent érthetünk. Az, amit egy még érintetlen tájban mindenki észrevesz – a víz, a talaj, a levegő és az ezek éltette természetes élővilág -, talán kisebb megbecsülésnek örvend. Pedig itt, a Kárpát-medencében nemcsak az elsőként megtelepedőket nyűgözhette le az új föld erdőben-mezőben, halban, vadban való gazdagsága; a mai rangsorolásban is a természeti erőforrások mintegy kétharmadát a termőföld teszi ki. A sok helyütt amúgy is pusztuló talaj országterületünknek – az erdősítések dacára – már csak vagy egyhatodán éltet erdőket; hasonlóképpen, a vízgazdálkodásra, a hal- és vadgazdaságra is ráférne már a készülő természet- meg környezetvédelmi törvény (természet- és környezetvédelmünk legégetőbb kérdéseiről a későbbiekben részletesen szólunk). E helyütt az ország földjének többi, kevésbé szem előtt lévő kincséről: az ércekről, energiahordozókról, építőkövekről és más nyersanyagokról ejtünk szót.


Felhagyott andezitbánya Erdőbénye mellett, a Tokaji-hegységben

vissza a címoldalra







magyartortenelem.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérképHirdess oldalainkon!
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu - Legyen neked is egy ilyen oldalad ingyen!